Spirituális élménybeszámoló Indiáról és Sai Babáról

2007. május 1.
INDIAI ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ:
(röviden, mindenkinek)

2007. februárját Indiában töltöttem, Puttaparthiban, Sai Baba asramjában (Prasanti Nilajamban). Mióta hazajöttem, szinte állandóan erről kérdeztek ismerőseim, barátaim, s itt az ideje, hogy minden érdeklődővel – röviden – megosszam az élményeimet.

Április 28-án tartottam nyilvános élménybeszámolómat Kecskeméten, aminek a címe: „Az érem három oldala” volt. (Illatokkal, és ízekkel, kóstolóval, zenével, meditációkkal, vetítéssel igyekeztem élvezetessé tenni a csaknem fél napot, ahová meghívtam azokat az új barátaimat is, akikkel kint, Indiában hozott össze a sors.) Azért három oldala van Indiának az én szememben, mert szembesülhettem egy gyönyörű építészettel, tisztasággal és hindu kultúrával, szemben a végtelen szegénységgel és nyomorral; és az érem harmadik oldala a lényeg: spirituális élményekhez jutottam. És én ezért a harmadik oldalért mentem.

Kilenc éve hallottam először Sai Babáról, 1998-ban (=9), és 2007-ben mentem ki (=9). Pontosabban 2007.02.07-én érkeztem (ami megint csak =9), és az év 9. hetében utaztam vissza. Születési dátumom is =9. Kocsim rendszáma is 999… Ennyit a számmisztikáról indulásnak. A 9-es egyébként a spiritualitás száma. Teljesen egyedül vágtam neki a nagy útnak, de kint kecskeméti barátaim vártak, akik már akkor két hónappal korábban kiérkeztek.

Amikor először hallottam Babáról, nem ájultam el a róla szóló információktól. Inkább kételkedtem. Túl sok volt benne a meseszerű csoda, és azt mondtam, hogy „hiszem, ha látom”. Materializál valaki a semmiből? Ráadásul aranyat meg órát? Cöcöcö… Azután három nap múlva találkoztam azzal a magyar emberrel, akinek a kezén ott volt a Baba által materializált karóra… Majd ötórás lelkes előadást hallottam az indiai csoda-emberről, aki „állítólag” maga Az Isten! Ugyan a kételkedés morzsái még bennem maradtak, de reiki mesteri tanfolyamaim tananyagába beiktattam Sai Babát, és 1998-tól tanítottam róla a tanítványaimnak, és úgy gondoltam illik tudni egy ilyen emberről.
Hosszú lenne sorolni, hogy mi vezette a kíváncsiságomat, rengeteg jelet kaptam az évek alatt, ami oda vezetett, hogy végre kimenjek magam is, hiszen a tanítványaim közül már tucatnyian meglátogatták Őt Indiában, csak én várakoztam itthon valamire. Ki tudja mire? Talán Baba hívó szavára… Ami végül megérkezett, és onnantól nyílegyenes volt az utam egészen az asramig.

2006 tavaszán jutottam el a döntésig: utazom. Szerettem volna társakkal, de attól sem estem kétségbe, ha egyedül. Ha egyszer én elindulok, akkor semmi és senki nem állít meg. Ott leszek! Onnantól rengeteget olvastam, szinte minden magyar nyelven megjelent könyvet, amit róla írtak, web lapokat, beleértve az angol nyelvű saját honlapjukat is. (www.sathya.saibaba.hu www.saibabaofindia.com – mindkét honlapot ajánlom!) A családom szerint megszállott fun lettem… Naprakészen tudtam róla szinte mindent. Először csak látni akartam a csodatéteményeit, hogy elhiggyem. Aztán rájöttem, egészen biztosan igazak, ezen túl kell lépni. Utána tudni akartam, hogy mi is Swami (a Mester) tanításainak lényege. Ezért sokat tájékozódtam, olvastam erről. Ez olyan gondolatokat indított el bennem, hogy már itthon kivitatkoztam magam Babával, sokszor meditációban, vagy álmomban kaptam választ a kérdéseimre, amit gondolatban Babának szegeztem. Ezek után már érezni, érzékelni akartam, hogy megérezzem Swami energiáit, erejét, hogy átjárjon az a végtelen szeretet, amiről a többiek annyit beszéltek. Végül világosan akartam látni! Megvilágosodni? Túlzás ez a szó, de talán azt is. Szerettem volna magamban összerakni azt a zavaros képet, amit lassacskán kialakítottam Sai Babáról. Nem tudtam igazán miért is megyek ki. Csak tudtam, hogy ki kell mennem, mert Baba hív. És majd ott megtudom, mi is az utazásom igazi célja.

Életemben először átadtam magam a bibliai mondatnak: „Ne az én, hanem a Te akaratod legyen meg, Uram!” Majd Swami megmutatja, miért kell ott lennem.

Egyik éjszaka álmomban azt mondta nekem Swami: „Menj el a múzeumba, és nézd meg a kunbábonyi aranyleletet.” Vicces volt. Mi köze Babának az aranylelethez, ami egyébként a lakásomhoz legközelebb álló múzeumban, az utcánk sarkán van kiállítva. Elmentem, de nem az aranylelet volt a lényeg, hanem az ott kiállított jóstábla. Azt a kérdést tettem fel, hogy” miért kell Indiába utaznom?”. És a következő szavak jöttek válaszként: türelem, várakozás, béke, zuhanás. Mivel repülővel utaztam, az utolsó szó nem volt megnyugtató. De mindegyikben volt részem.

Vágyaim és kívánságaim

 

Azt tanítja Baba, hogy az embernek ne legyenek vágyai és kötődései, mert akkor nem tud megszabadulni a karmájától. Nekem voltak vágyaim… Például annyi, hogy ne legyek beteg odakint, mert 21 teljes napot akartam kint tölteni, és a lelkemre akartam figyelni, nem a testemre. A másik kérésem az volt, hogy szerettem volna megsimogatni Sai Gittát, Baba elefántját, mert egyébként is nagy állatbarát vagyok, de az elefántokért különösen rajongok. Valamint megtapasztalást kértem Swamitól, még akkor is, ha esetleg azok kellemetlenek számomra. Mindent megkaptam! Onnantól kezdve, hogy kiérkeztem Indiába, és leszállt a gép Bangaloréban, tökéletesen jól éreztem magam. Nem fájt a fejem, nem voltak vérnyomás gondjaim, emésztési zavaraim, nem fájt semmim, ami itthon néha megkeseríti a napjaimat. Soha ilyen jól nem éreztem magam, mint ott! Megsimogathattam az elefántot… egy indiai férfi szólított le az utcán, hogy nincs-e kedvem bemenni az elefánthoz?… Volt! Részesültem teljesen valószerűtlen csodákban, és hasznos tapasztalásokban. Ezek olyan mélyek és intimek, hogy – minden olvasótól elnézést kérve – nem kívánom megosztani szinte senkivel. De megvallom, minden kérésem és vágyam tökéletesen teljesült.

Kos jegyben születtem. A türelem nem az erényem. Itt megtanultam türelmesnek lenni. Napi kétszer 4 órát kellett ülni, állni, várakozni. Sokszor csak azért, hogy 10 percre láthassuk Babát a Darshanon… A várakozás is napirenden volt. Szinte csak ebből állt az élet, és mégis meg lehetett szokni. Az ember lelassult. Nem volt semmi olyan történés, ami elvonta volna a figyelmet attól, ami belül történt. Az elménkben, a lelkünkben. Kb. a tizedik napon rájöttem, miért kellett kijönnöm. Nekem, a hitem erősítésére volt szükség. Arra, hogy ne higgyem, hanem biztosan TUDJAM, hogy Isten létezik. És ezt Baba megéreztette, tudatosította velem. Valóban átjárt a béke. A zuhanás pedig itthon történt. Vissza kellett zuhanni az európai élet valóságába úgy, hogy a bennem kialakult lényeget ne hagyjam elveszni, és megőrizzem továbbra is a lótuszvirág hasonlatnak megfelelő tisztaságot. Nem könnyű…

Bhagavan Sri Sathya Sai Baba. Egy végtelen szeretettel rendelkező Isten-Ember, olyan, mint Jézus volt annak idején. Elfogadtam létezését és tanításai nagy részét. (Nem mindent.) Nagyon sok legenda veszi körül, pedig a valóban igaz történetek is bizonyítják rendkívüli voltát, nincsen szüksége a kiszínezett csoda-mesékre. Ha csak tizede lenne igaz, az is elegendő volna. Legfőbb tanítása az életfilozófiám alapja: a hitvilág egyetemes, azaz Isten csak egyetlen van, aki viszont ott van mindenben, és mindenütt létező (teljesen azonos szemlélet Müller Péterével!). A vallások ne forduljanak szembe egymással, mert mindannyian ugyanarról az Istenről beszélünk, ami/aki egyáltalán nem tőlünk függetlenül létező.

Megtapasztalni Indiát

 

Én nem Indiát láttam, csak Bangalorét és Puttaparthit. Ráadásul az időm nagy részét zárt helyen töltöttem, egy asramban (ez egy hindu kolostor), ahol egyáltalán nem csak indiaiak voltak, hanem a világ minden tájáról érkező hívő emberek. Igaz, az asram több százezer ember befogadására képes, és egy átlag napon is több tízezren élnek ott, azért – azt gondoltam – ez mégsem maga India.

Azóta láttam olyan filmeket és fotókat is, amiket más indiai helyekről készítettek. Meg kellett állapítanom, hogy a dél-indiai faluból várossá fejlődött helység remekül szintetizálta mégis Indiát! Tehát az ottani tapasztalatok majdnem átlagosak.

Puttaparthi Sai Babából él. Minden helyiségben, minden boltban ott van a fotója, és mindenütt egyformán köszönnek: Sai Ram! (Te is Isten vagy!) Az asramon belül végtelen tisztaság van, azon kívül… hát mit mondjak… ez nem jellemző! Az asramon belül tisztított vizet ittunk, abban fürödtünk, és ebből jutott a városnak is, de India nagy része vízhiánnyal küzd. Túl közel van az egyenlítő, a forróság végtelen (februárban délben 35-37 fok volt, áprilisban már 45-47 fok!), a páratartalom 80 %, a Chitvaratri folyójuk évek óta kiszáradt, csak a híd jelzi, hogy valamikor alatta víz hömpölygött. A szállás minden luxust nélkülöz, de könnyen elviselhető. Itt a Föld teljes lakosságának eszenciájával találkozhat az ember. Fehér, fekete és sárga emberek, szegények és gazdagok. Bábeli nyelv kavalkád, de az angol és (meglepetés!) az orosz nyelvtudás nagyon jól jött. Az összekötő kapocs csak egy: a hit Istenben. De hogy miképpen, az sok mindentől függött, hiszen egy tető alatt imádkoztak a hinduk, a keresztények, a muzulmánok, buddhisták, zsidók… És egyként tisztelte mindenki Sai Babát, aki 81 éves öreg ember testében is a végtelen erőt sugározta.

Az asram kolostort jelent. Amint belépett oda az ember, azonnal el kellett fogadnia a szabályait.

1. Tilos az asram egész területén a dohányzás.
2. Tilos alkoholt fogyasztani.
3. Tilos húst fogyasztani.
4. Nem ajánlott a doppingoló szerek fogyasztása sem (pl. a kávé), de ezt egyébként árulták.
5. Férfiak és nők egymástól elkülönülten éltek, laktak. (Nem illendő az asramon belül nemi életet élni, udvarolni, randizni – még a házastársak is visszafogottak.)
6. Tiszteletben kell tartani a hindu szokásokat (étkezés, öltözködés, nemek elkülönülése tekintetében egyaránt.)
7. Senki se turistaként viselkedjen, hanem hívőként egy szent helyen.
8. Az asramon belül nincs igazi kereskedelem, mindent önköltségi áron árusítottak.
9. Ajánlott „sévázni”, szent szolgálatot felajánlani (Ami régi fogalmaink szerint társadalmi munkát jelent).

Az erős dohányosok itt bizony szenvednek. Nincs apelláta: sehol sem szabad rágyújtani, de még a városban is alig lehet találni helyet, ahol dohányoznak. Az indiai embereknél ez általában nem szokás. Sem alkoholt, sem húst nem lehetett kapni a városban sehol! Volt, aki próbálkozott… A kávézással nem voltak szigorúak, és valami kávé-féleséget azért árultak, ezt túl sokan fogyasztották. Egy hét után én sem kívántam.

Az indiai ételek nagyon finomak és ehetőek voltak. Háromféle kantinban lehetett étkezni, szinte fillérekért. A nyugati kantinban európai gyomornak készültek az ételek, az észak-indiai volt a legélvezhetőbb, de odavaló választékkal, a dél-indiai a fűszerezettsége miatt nekünk szinte ehetetlen volt, de ott a helybéliek étkeztek az amúgy is olcsó árak tizedéért. Az alapanyag mindenütt ugyanaz volt, csak a fűszerezés és a tálalás volt eltérő. Ha itthon is ugyanezeket lehetne enni, remekül ellenne az ember a vegetáriánus étrenden élete végéig. (Én hónapokkal előtte vega lettem, de egy hónappal visszatérésem után visszatértem a vegyes étkezésre.) Ott a vegát nagyon szigorúan veszik, még tojást sem esznek, zsiradékot sem használnak, hanem csak olvasztott vajban sütnek (ghi). Répacukor helyett nádcukrot használnak, lisztből keveset. Tejet nem láttam, hogy fogyasztottak volna, csak savanyítva, viszont tejfölt és vajat használnak. A „szent tehénen” meg nem is nagyon volna mit enni, annyira soványak…

Az árak (nekünk) mókásan alacsonyak. A szállás egy nyolc ágyas szobában 120 Ft/ éjszaka, és ennyiből jött ki kb. egy ebéd és vacsora is naponta! A szállás és étkezés három hétre kijön 7-8000 forintból. Egy hónap alatt 25-30,000 forintból úgy élhet valaki, hogy még felöltözni is tud, akár ruhát se vigyen magával, és még ajándékokra is futja. Csak a repülőjegy ára húzós egy kicsit… Persze az indiai jövedelmekhez képest nem ilyen olcsó az élet, hiszen egy riksa szállításért kapott 10 rúpiást (kb. 50 Ft) megcsókolta az indiai, amikor átvette…

Az öltözködésben a hindu szokásokat kellett követni. Férfiaknak fehér panjabi (Ejtve: pandzsabi.). (Ez leginkább nagyapáink régi pizsamáira emlékeztetett: fehér vászon hosszú nadrág, fehér hosszú ujjú ing, általában elég hosszú szabással.) Nagyon finom puplin anyagból, ami jól felszívta az izzadságot és könnyen tisztán tartható. Cipőt senki sem visel, legfeljebb papucs az első helyiségig, onnantól mezítláb mindenki. Nőknek is van panjabi, az elmaradhatatlan sállal. A nők színesen öltöznek, de az a sál, az egy kínszenvedés… A legvékonyabb anyag is túl meleg, viselni mégis kötelező. Nem lehet egy nő ruhája áttetsző, takarni kell a vállait, a felkarját, a nyakát, és a lábát. Csak a feje, az alkarja, és a lábfeje lehet ki, no meg – ki érti ezt? – a hasa is látszódhat a haspólóban, amit nyolcvanévesek is hordanak a szári alatt… No és a többezer éves divatú szári! Fantasztikusan nőies! Tulajdonképpen 6 méter anyag, a tekergetésének megvan a szabálya, elég könnyű megtanulni, csak rutin kell hozzá. Mivel a nők ennyire takarják magukat, a kimaradó részt agyon-díszítik. Ékszer van a testük minden részén: fülben, orrban, nyakukon, karjukon karperecek (minimum 16!), lábukon csörgős láncok, lábujjaikon gyűrűk… Még a legszegényebb is teljes díszben jár. Mindennek jelentése van, és vannak olyan ékszerek, amit ha egyszer felvettek, soha az életben le sem vehetik. A hajviselet is kissé unalmas: hosszú haj, fiatalon két, majd később egy copfba fonva. Rövid haj, szétbontott haj, festett haj nincs… Smink alig van, hiszen a sötét bőrük miatt amúgy is alig látszik. De a kisgyerekek szemét kifestik! Még a kisfiúkét is, hogy úgy nézzen ki, mint Krisna a festményeken. (Gondolom, a nagyvárosokban azért létezik ennél modernebb viselet is.)

Sajnos az asram falain belül tilos fotózni. Először nem értettem, hiszen lenne mit! (Bevallom, ezt a szabályt gyakran megszegtük…) A mandírban (a templom előtti fedett térség) végképp tilos, ezt meg sem tehettük volna, hiszen minden bejövetel előtt szigorúan ellenőriztek minket, mint a repülőtéren, detektorral, és végignézték a ruhánkat, hogy megfelel-e az illemnek. Ugyanis amikor Baba megengedte a fotózást, mindenki csak azzal foglalkozott, nem a lelkével, és nem az imádsággal. Viszont fotóznak a hivatalos fotósok, és a képek fent vannak a neten, tehát nem feltétlenül szükséges a közvetlen fotókészítés.

Említettem, hogy az egész város Sai Babából él. Az asramon kívüli kereskedelem arra épül, hogy hívő emberek százezrei érkeznek ide, akiknek mindent el lehet adni! Egymást érik az ékszer üzletek, viszonylag olcsók a drágakövek, és mindenütt mindenféle giccs és szuvenír… Mindenen a Swami fotója. És egészen biztosan nem ő akarja így… Az asramon belül viszont ebből semmi sincs! Mindent az önköltségi áron lehet megkapni. Senki sem a haszonért ad el, hanem a szükségletek valós kielégítéséért. Példa: amíg egy közepesen jó minőségű szári kint 300-500 rúpiánál kezdődött, az az asram marketjében 150-250 rúpiáért megvehető volt. Azaz a feléért! A CD-k, DVD-k a kinti árak negyedéért! Hogyan lehet ezt megtenni? Nem kell bérleti díjat fizetni, nem kell fizetni az energiáért, a vízért, nincs bér, mindenki ingyen dolgozik. Csak az áru van annyiért, amennyiért vették. Az élelem is. Az összes többi költséget Swami állja.

Az asram egy szexológus szemével

 

Kicsit viccesnek tűnt (talán nem is kicsit…), hogy szexológusként három hétre bevonultam egy hindu kolostorba. Érdekesen is hangzik! Megélni is érdekes volt. Tudtam, hogy a férfiak és nők elkülönülése nagyon éles. Még egy sorban sem állhattak az árudák előtt a nők és férfiak. Ki volt írva, hogy az egyik oldalon „Gents” a másikon „Ladies”. Az üzletben sem lehetett együtt vásárolni, délelőtt a nők, délután a férfiak vásárolhattak. A mandírban is Babától balra ültek a nők, jobbra a férfiak. Az már csak természetes, hogy nem is lakhattak együtt, kivéve a családok, vagy a hivatalosan is házasok. Csak egyetlen helyen feledkeztek meg erről: a zöldségboltban… Banánt, káposztát lehetett együtt vásárolni… hogy miért? Ha kint a boltokba vásárolni mentünk és férfi tartózkodott bent, meg kellett várni, amíg kijön, és fordítva. Még az üzletekben sem tartózkodhatott együtt férfi és nő, persze az árus mindenütt férfi volt. Egyetlen nővel sem találkoztam, kivéve néhány áruház pénztárát.

Nem láttam indiai párokat! Az asram területén néhány külföldi házaspáron látható volt az összetartozás, és néhány idősebb indiai párt lehetett felismerni, akik a darsan után megvárták egymást, mert bent sem tartózkodhattak egymás mellett. De fiatal, vagy középkorú indiai párokat nem láttam! A fiúk nem udvarolhatnak a lányoknak, csak házasodhatnak, de még ma sem mindig szerelem alapján, és nem biztos, hogy önmaguk választják ki házastársukat. Ha egy fiatalember randizni szeretne szíve választottjával, az bizony nagyon nehéz feladat. A törvények szerint lehetetlen! (Nem tudom, ez egész India területére vonatkoztatható-e, de ezen a területen így volt.) Ha ugyanis egy rosszakaró, egy irigy szomszéd látja vagy sejti, hogy egy lakásban randi zajlik, akár a rendőrséget is kihívhatják, és a fiút akár le is tartóztathatják törvénytelen magatartásáért, erkölcstelenségéért! Nem adhatnak ki szobát nem házas pároknak. (Ennek ellenére vannak, akik falaznak, és több magyar nő is kint talált magának indiai vagy tibeti párt, akikkel azért mégiscsak randizgattak… A magyar nőkkel könnyebb, mint a kinti indiaiakkal.) Az intimitás és szeretet igényüket a fiúk és lányok fiatal korukban egymás közt élik ki. A lányok is fogják egymás kezét (ami nem feltűnő), de a fiúk is! Ölelgetik, puszilgatják egymást, és kézen fogva sétálgatnak anélkül, hogy bármelyik is homoszexuális volna. Legalábbis ezt állítják… Meglehetősen furcsa érzés…

A fiatal fiúk zöme nagyon szép. De valahogy amikor idősödnek, sokan elveszítik ezt a szobor szépséget. A legtöbbnek ugyanis – bizonyára a rossz táplálkozás miatt – hiányos a fogazata. Életkoruk megállapíthatatlan, egészségi állapotától függő. A nők között is nagyon sok a gyönyörű! De ők is hamar elkezdenek szülni, és elveszítik hamvasságukat, szépségük csorbul. Még a legszegényebbek is gazdagon díszítik magukat és nagyon-nagyon nőiesek dacára annak, hogy szinte mindent takarni kell, ami a nőiességet mutatná. Itt aztán nem lehet tudni, hogy melyik nőnek milyen a lába, a melle, karcsú-e a dereka?! A szári mindent eltakar, és olyan a nő, mint maga a szári vásárláskor. Otthon éri az embert meglepetés, amikor kibontja: vásárláskor ugyanis nem látszik igazán a szári díszes vége, az utolsó egy méter, ami a vállra és hátra kerül! Otthon derül ki, milyen is igazán!

Vannak szakmák, amikkel itt nem lehetne megélni. Ilyen a cipész, a fodrász, a kozmetikus, a manikűrös, pedikűrös és még sorolhatnám a nőiességet segítő szolgáltatásokat. Ugyanis nem hordanak cipőt, a lábfejük idővel eltorzul. Hajuk – csaknem mindnek barna vagy fekete – kettő, később egy copfban összefonva hordható, és a homlokra festett pötty, a választék vörösre festett csíkja jelzi a társadalmi rangot és szociális helyzetet. (A középső választék vörösre festése pl. arra utal, hogy a nő házas.) A színeknek is van jelentőségük.

(Nagyon ciki! Én csak itthon tudtam meg, hogy narancssárgát csak a cölibátust fogadottak hordanak. Nem is sok ilyet láttam kint, de Sai Baba szinte mindig ilyen színben jár. Én viszont többször is feszítettem narancssárga panjabiban! Én, a kétgyermekes anya és szexológus narancssárgában!… Senki nem szólt, hogy ennek mi az igazi jelentése! Vagy mások sem tudták?)

Ha festik a hajukat, akkor azt maximum hennával, ettől aztán az ősz hajszálak rémségesen csúnya vörösek lesznek. (Sokszor a férfiak is ezzel festik a hajukat, és vöröslik tőle a fejük!) Nem sminkelik magukat, és nem a körmüket festik, hanem önmaguknak festegetik a kezük fejét vagy az ujjaik végét. Nyilván ennek is jelentősége van, de nem fejtettem meg.

Elgondolkoztam azon, hogy egyrészt tagadják a szex örömeit, szükségességét, szinte csak a gyermeknemzésre korlátozzák, mégis két érdekes irány is megfigyelhető. Egyrészt innen származik a Káma-Szútra is, a szerelem és gyönyör világszerte ismert alap tana, az Ananda-Ranga kicsit későbbről, ami nem szemérmességéről ismert. Vajon ezek a szemérmesnek tűnő hölgyek és férfiak otthonukban vágyakozóbbak és merészebbek? Vagy a századok haladtával inkább visszafogják magukat és elnyomják vágyaikat az üdvözülés, a karma-vesztés miatt? A másik érdekesség a lingam. Lingamnak neveznek mindent, ami hosszúkás, ovális alakú, és szentként tisztelik, mintha a Lingam maga az Isten lenne. A lingam másik jelentése = férfi nemi szerv… (A Káma-Szútrából ismerjük jól!) A Lingamban Siva férfi teremtő erejét, nemző képességét, tehát isteniségét tisztelik! Sokszor a lingam egy hamutartószerű formában van, ami a jóni (női nemi szerv) megnevezése. Tehát minden kétség kizárva! A lingam és jóni a férfi és női nemi szerv, a szexualitás, az aktus szimbóluma, ami maga az isteni teremtő erő! Tehát elismerik, hogy a szex az isteni teremtés, de visszavonják az embertől ezt a jogot, hogy megtartsák Istennek! Tehát a szemérmes és hívő indiaiak istenként egy nagy férfi nemi szervet imádnak… mint szimbólumot. (Hogy örülnének az itthon honos tölgyfának? Csupa kis lingamot termel, amit mi sem szégyellünk egyenesen makknak nevezni!…)

Egy biztos: ilyen közel egy szent emberhez az embernek nem feltétlenül a szexen jár az esze és rájön, vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. De! Képtelen voltam letenni és itthon hagyni szexológusi szemüvegemet!…

Barátságok, ismeretségek, bábel

 

Még itthon elhatároztam, hogy csendes és visszahúzódó leszek. Egyedül érkezem, nem tudják ki vagyok, nem fognak arról kérdezgetni, hogy „mit is csinál egy szexológus”. Csak befelé, önmagamra és az érzéseimre akarok figyelni. Ha mások közelednek, persze nem leszek visszautasító. De én csöndes akartam lenni.

Ehhez képest: az első napon megkérdezte tőlem egy magyar, hogy mit csinál egy szexológus, mert már mindenki tudta, hogy egy szexológus érkezik az asramba… Rám köszönt egy nagyon kedves hölgy, akiről kiderült, Budapesten egy helyen rendelünk… csak eddig még nem találkoztunk. Budapesten nem, csak Indiában! Majd odajött hozzám egy lány, hogy nem én tartottam-e szexológiai előadást Zalaegerszegen?… Én voltam… Tehát lebuktam. Sőt hazajöttöm után két nappal kiderült, hogy egy ismerősöm, aki kecskeméti, de már évek óta Amerikában él, amikor kint voltam Indiában éppen akkor ő is ott volt, és csak a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk! Be kell vallani, a világ nagyon kicsi! És magyarok mindenütt vannak!

Hamar megbarátkoztam a szobatársaimmal is. Sri-lankai, dél-afrikai, dél-amerikai, lengyel és orosz nők voltak a szobatársaim. Az angol volt a közös nyelv. Persze az oroszok nem beszélték a nyelvet és engem kértek arra (felfedezvén, hogy tudok oroszul), hogy tolmácsoljak nekik oroszról angolra!! Két rosszul tudott nyelv egymásba történő tolmácsolása zavart keltett a vincseszeterembe… Nem tudtam megoldani a problémát annak ellenére, hogy mindkét nyelv számomra érthető volt. Egyik éjszaka a mellettem alvó dél-afrikai pszichológus kolléganő lába nagyon megfájdult. Automatikusan rátettem a reikis kezem, mire felkiáltott. „Mi ez? Csak nem reiki? Én reiki mester-tanár vagyok!” „Én is!” – válaszoltam, mire az egyik orosz is felkiáltott, hogy ő is reiki mester-tanár. Hárman is egymás mellett a világ három részéről ugyanazt műveltük! Rövid közvélemény kutatás után kiderült, hogy mind a nyolcan reikisek vagyunk és pedagógusok! Mily véletlen! (?) Az utolsó tíz napon már csak én voltam fehér ember a szobában, és én voltam az egzotikum. Mindenki velem akart fotózkodni, mert érdekes voltam számukra. Jókat nevettünk, humorérzékem angolul sem hagyott el…

A dél-afrikaiak angolját alig értettem. Egy amerikai nővel viszont kiválóan tudtam beszélgetni! Aztán kifogtam egy pösze brit nőt… Remek humora volt, de rengeteget beszélt, amit sokszor teljesen jól értettem, sokszor pedig egy szót sem. Ha már nem értettük egymást, énekeltünk… pl. a Hegedűs a háztetőn-ből. Vagy beszélgettünk Masaru Emoto víz kristály kísérleteiről. Mondtam, hogy a világ milyen kicsi? … A japán kísérletekről mindannyian tudtunk mindent.

Egyébként elég volt annyit tudni, hogy: Sai Ram! Ez volt a köszönés. De attól függően, hogy milyen hangsúllyal mondtuk, szinte mindent ki lehetett fejezni vele. Lehetett parancsolni, kérni és bocsánatot kérni, vizet kérni stb. Csak egy pici érzék kellett hozzá. Ha ez párosult az indiai nőktől tanult érdekes fejmozgással, akkor teljesen odavalósinak is tűnhettünk… (A nők úgy bólogatnak nagyon kedvesen, hogy állukat jobbra és ballra billegetve mosolyognak, amitől rendesen el lehet szédülni…)

Tervem nem igazán sikerült. Csöndesebb voltam, mint itthon, de mégiscsak barátokat szereztem a világ minden tájáról. Az egy családba tartozás itt igazán érezhető volt.

Sai Baba a lényeg számomra

 

Nem tartanám célszerűnek, ha itt most elemezném Sai Baba szerteágazó, mégis teljesen rendszerezett és logikus filozófiáját. (Ha valaki kívülállóként kíváncsi, akkor Sandweiss: A Szent ember és a pszichiáter c. könyvét ajánlom igaz szívvel, ami könyves boltokban nem kapható, de a budapesti Sai Baba közösségnél igen. www.sathyasaibaba.hu )

Az alap kérdésekre keresi minden ember a választ: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Merre tartok? Mitől leszek boldog? Meddig kell itt lenni? (karma szerint) Világosak a válaszok. Csak nem könnyű úgy élni, hogy megfeleljünk ennek. Lemondani a vágyakról és a ragaszkodásokról. Nem könnyű.

Baba azt mondja:
„Egyetlen vallás létezik, a Szeretet vallása.
Egyetlen kaszt létezik, az Emberiség kasztja.
Egyetlen nyelv létezik, a Szív nyelve.
Egyetlen Isten van, a Mindenütt jelenlévő.”

Ez szép és kerek.

Hogy ki is valójában Bhagavan Sri Sathya Sai Baba? Isten? Avatár!

Végezetül Sai Babát idézem:

„Légy egyszerű és őszinte. Hiábavaló pénzpocsékolás a házi oltárodon lévő képeket és Istenszobrokat tömött virágfüzérekkel díszíteni. Értelmetlen dolog hited bizonygatni azzal, hogy drága kellékekkel és edények beszerzésével áldozatot mutatsz be. Ez önbecsapás; jelentéktelenné alacsonyítja Istent, mivel neki tulajdonítod a pompa és nyilvánosság iránti vágyat. Csak szíved tisztaságát kérem, hogy elnyerd kegyem. Ne teremts távolságot közted és köztem. Ne állíts fel köztem és közted guru-barát kapcsolatot, de még Isten és híve közötti távolságtartó hozzáállást se erősítsd köztem és közted. Nem vagyok sem guru, sem Isten; Én te vagyok; te Én vagy; ez az Igazság. Nincs különbség. Minden más tévedés. Te vagy a hullám, én az óceán. Ismerd fel ezt, és légy szabad; légy Isten!”

„SERVICE TO MAN IS SERVICE TO GOD!”
Ha az embert szolgálod, Istent szolgálod!

Tulajdonképpen féltem, hogy Baba mit szólna ahhoz, ha tudná (De hiszen tudja!), hogy szexológus vagyok. Most már tudom, hogy nem kellene ezt sem szégyellenem. Hiszen szolgálok a munkámmal. És ez nagyon megnyugtató felismerés volt számomra. Ettől azóta is átjár a béke, és a nyugalom.