Egy kutya négy élete – láttam a filmet
Nagyon vártam a filmet, és boldog voltam, hogy a megjelenése első napjaiban meg is nézhettem, egy kutyás társam hívott meg a moziba, és kutyástól mentünk! Hatalmas várakozással voltam, és elvárásokkal is, mivel kétszeres okon is felkeltette a figyelmem. Egyrészt mert boldog kutya tulajdonos vagyok, megszállott terápiás kutyás, másrészt spirituális oktatóként és integrál tanácsadóként – valamint rutinos reinkarnációs hipnotizőrként – a reinkarnáció világa nagyon is közel áll hozzám. A kutyáké is… hiszek benne… bár ennek az igazolása még nehezebb, mint az emberi lelkek esetében.
Ugyan felbosszantott az a mesterséges hisztéria, amit egy filmforgatás közben készült jelenet miatt az “állatvédők” keltettek, de ez egy pillanatra se tartott volna vissza attól, hogy a filmet megnézzem. Persze felismerhető volt a nagy film jelenete, ami összeköthető volt az ominózus werkfilmmel, de ez sem rontotta az élvezetét.
Négy gyönyörű kutyus volt a film főszereplője, a képen ők láthatók a rendezővel, Dennis Quaiddal. Egy golden retriver, egy német juhász, egy korgi és egy bernáthegyi (?) vagy kaukázusi kutya. (?) Kevésbé ismert színészek, de remek alakítások. Kutya, gyerek, romantika, nem is kell több ahhoz, hogy az alkotásnak sikere legyen! Az, hogy a kutyák gondolatát közvetíti a film – ahogy az eredeti W. Bruce Cameron által írt könyv is – számomra természetes, mivel én is ilyen stílusban írtam meg legutóbbi, még megjelenés előtt álló könyvemet. Szerintem a legtöbb kutyás már elgondolkozott azon, hogy vajon mire gondolhat a kutyája? Azt viszont sohasem feltételeztem, hogy az élet értelmén, hogy mivégre is vagyunk a világon?…
Igen, ez az egyik legfontosabb kérdés. Az embereknek, de nekik is legfeljebb harmincéves koruk körül jut először eszükbe. Ám a kutyáknak? Szerintem ennél sokkal egyszerűbben működnek, mert az érzelmeik és a létfeltételeik, ösztöneik működtetik őket. Pont azért tartjuk őket, mert feltétel nélkül tudnak szeretni! Mert minden pozitív gesztusért hálásak, és az egész fejlődésük hozzánk, emberekhez alkalmazkodik, ezért az emberközeli kutyák agya – ez pont magyar kísérletek eredménye – annyira fejlődik, hogy a vártnál sokkal több szót képesek értelmezni, sokkal jobban értenek minket. Viszont ha távol kerülnek az embertől, vissza kerülnek a vadonba, az erdőkbe, akkor képesek vissza vadulni a farkas szintjére, falkában élni, és önmagukat fenntartani. A Földön kb. nyolcmillió kutya él így!
Minden kutyának küldetése van! És ráadásul mindegyiknek ugyanaz: boldoggá tenni a környezetében az embert és önmagát, boldogan megélni a jelent, JELEN LENNI AZ ÉLETBEN! És ez nagyon nagy igazság, akár buddhista bölcsesség is lehetne. Mindenki tudja ezt, akinek kutyája van. Eredendően a kutyákat munkára, és nem babusgatásra tenyésztették ki, és ez a segítő, munka ösztön a kutyákban meg is maradt, a céltalan lustálkodásnak – szerintem – egy cseppet sem örülnek, az életük céltalanná és unalmassá válik. Boldogok, ha dolgozhatnak, ha feladatuk van, és akkor ők egy ember mellett, akár egy lakásban is szabadok! Mert azt teszik, azt tehetik, amiért a világra jöttek. Mint ahogy minden EMBER is boldog lehet, ha úgy éli az életét, ahogyan kell, amire született, ha a karmája szerint éli azt. Az ember karmája: az isteni bölcsesség, a feladatok értelmezése, a tanulás, és a bölcs egótlan megélés szerinti élet. A kutya karmája: jelen lenni ebben a folyamatban az ember mellett, és segíteni a tanulást.
Hiszek a reinkarnációban, emberében, kutyáéban egyaránt. Viszont az egyes régi életek emlékei előttünk takarva vannak, áthallás az életek között nincs és ez így is van rendjén. A film kutya szereplői viszont visszaemlékeznek az előző életeikre, gazdijukra, illatokra, sőt vágyakoznak is vissza. Ez így azt hiszem téves, de az viszont embernél, kutyánál egyaránt előfordulhat, hogy egy-egy élményre bevillan a régi emlék, és szinte értelmezhetetlenné válik a ragaszkodás. Tehát mégis elfogadható! Egy ember életében helye lehet 4-5 kutyának is, mert sajnos ők ennyivel rövidebb életet élnek. Tehát negyedik inkarnációra vissza inkarnálódni az eredeti gazdihoz realitás lehet. 
Azt gondolom, hogy életem harmadik kutyája, a Szani névre hallgató husky az első kutyám, a német juhász reinkarnációja volt, akivel együtt nőttem fel. Nem tekintem véletlennek, hogy ezt a három hónapos kutyát az országút mellett találtam három nappal azután, hogy a férjem elhagyott, és aki nem engedte, hogy kutyám legyen. Ha vettem volna, huskyt vettem volna… Egyéves korában végig sétáltunk azon az utcán, ahol gyermekkoromban a német juhászkutyával, Duxival éltem, és Szanika leült a kapu előtt, bebocsátásra várva szűkölt… Nekem ennyi elég is volt bizonyítéknak. Mivel én akkor már nem voltam fiatal, időben is belefért, hogy a kutyám – lélektanilag a legmegfelelőbb időpontban – visszatérjen hozzám vigasztalni.
A kutya mind a négy esetben komoly szeretetpótló, vigasztaló szerepet tölt be, a magányt oldani szegődött valamelyik ember mellé. Az első életében Bailey-ként egy rossz szülői háttérrel rendelkező fiú mellé, majd egy megözvegyült rendőr mellé, egy magányos egyetemista nőhöz, és egy szegénységben, rossz párkapcsolatban élő punkhoz, ahol a férfi kiteszi és így talál vissza a közben megöregedett első fiú gazdijához. És valljuk be, a kutyák legtöbb esetben vigasztaló, boldogító szerepet töltenek be az életünkben, és nagyon is alkalmasak a magány feloldására. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének egy boldog család kiegészítő, a harmóniát még inkább elősegítő tagjai!
Megható, amikor a felnőtt, érett férfi felismeri a mellé szegődött kutyában gyermekkori pajtását. Meghatottságban nem volt hiány, gyakran szipogtak a nézők, megkönnyezték az elpusztuló kutyákat még akkor is, ha tudták, hogy mindjárt újjászületik. A kutyák az érzelmeinket tisztítják. Ezért vannak velünk. Ez a jelenlétük értelme!
Sz. Mikus Edit