Robert Lawson: Odaát

A lélek bölcsülésének útja, és az abszolút öngyilkosság

Ritka az a regény, ahol a főhős a 24. oldalon meghal, de jelen esetben ez történik, s az események ezután kezdődnek. Ugyanis a főhős földi életéről is csak később kapunk információt, és valójában egy lélek halál utáni vívódását, tisztulási útját mutatja be az író. Az abszolút öngyilkosság gondolatával szembesülünk: nem elég, hogy a regény elején már egy befejezett öngyilkossággal találkozunk, a lélek odaát is feloldást kér – nem feloldozást, hanem feloldást -, ami a lélek megsemmisítésére irányuló kérelem. Eddig erről nem hallottam, és ez nem is véletlen, hiszen nincs ilyen lehetőség, ez csak egy végtelenségig elkeseredett lélek gyötrődésének megnyilvánulási formája, kérése. A könyv arról a hosszú, lépésről-lépésre haladó útról szól, mely különböző entitások segítségével követi a tisztulás és felismerések útját az abszolút tisztaságig, megvilágosodásig, ami jelen esetben nem a földön, hanem a Mennyországban következik be.

Közel egy évszázados depresszióból a boldogság felé

Főhősünk, az olasz-amerikai Anthony még csak 35 éves, de teljesen vakvágányra futott az élete. Ám ez alatt a rövid élet alatt is sok mindent megélt, abszolút szegénységet, gazdagságot, az első világháborút sérüléssel, boldog házasságot a karmikus nagy szerelemmel, boldog családot, és teljes gazdasági, lelki összeomlást, ami az alkoholizmusba, végül az öngyilkosságba torkollt. És tudjuk, hogy az öngyilkosok pokla igazán a túlvilágon kezdődik, és abba a szenvedésbe csúsznak bele, amit éppen szerettek volna a földön megúszni, és ami elől menekültek. Ha valakinek csak kicsit is jó az empatikus készsége, az a főhőssel végig szenvedi ezt a folyamatot a makacs, már-már elviselhetetlen és oktalan önvádlástól, önhibáztatástól az állandóan visszatérő önértékelési zavartól a felcsillanó megoldásig, és a teljes feloldódásig. Miközben az empatikus olvasó szinte bosszankodik a mindig visszatérő rögeszmés gondolatokon , azzal szembesül, hogy vajon hányszor csúszott ebbe a hibába önmaga is… És itt látszik, hogy ez a gondolatmenet mennyire értelmetlen.

A könyv igazi értéke az, hogy úgy vezet végig minket ezen a megtisztulási, bölcsülési folyamaton, hogy önmagunkban is megkeressük a segítő entitások által feltett kérdésekre a saját válaszainkat, mi is megvívjuk a saját harcunkat, s végül ugyanolyan győztesen tudunk kikerülni belőle, mint főhősünk. Tehát ez a könyv is azért jó, mert depresszív hangulata ellenére a Fény felé mutat, de nem feltárja, nem felkínálja, hanem minden olvasóval megharcoltatja a maga igaz útját a megvilágosodás felé. Kifejezetten segíti azt!

Tudjuk, hogy odaát nincs idő, csak itt a Földön. Ott ez egy akármennyi ideig tartó folyamat, aminek nem számít a hossza, a lényeg a harcban és a felismerésekben van. Mivel én nagyon empatikus vagyok sokszor elkapott az indulat, megéltem a fájdalmakat, gyakran éreztem türelmetlenséget (néha legszívesebben lepofoztam volna a rögeszméjébe visszazárkózó Anthonyt), olykor testileg, lelkileg is elfáradtam, de megéltem a felismerés örömét is! És nagyon tanulságosnak tartottam az Egónak és a bennünk lévő Fájdalom energiának a külön entitásként való megjelenítését, akivel meg kell vívnunk a harcunkat. Hogy mi a megoldás? Nos, ehhez el kell olvasni a könyvet, mert ott van benne! És ez a folyamat a földi időszámítás szerint 81 évig tart, a New Yorkban 1935-ben önmagát megölő férfi csak 2016-ben képes reinkarnálódni Svédországban…

Az abszolút öngyilkosság helyett megismerhetjük a beszűkült, öngyilkossági gondolathoz vezető gondolkozásmód átváltozását affelé, hogy valaki – ha lélekszinten is -, de képes legyen felvállalni nehézségeit és feladatait. Tehát a végkicsengése pozitív úgy, hogy nem szájba rágja, hanem megszenvedteti,  felismerteti velünk.

Személyes tapasztalatok

Nem lehet megírni, ily módon elemezni egy ilyen súlyos lelki állapotot és belső harcot anélkül, hogy ennek nagy részét valaki ne élte volna meg… A suicid hajlam objektíven szinte nem megközelíthető, ezért az ilyen betegek racionálisan nehezen, vagy egyáltalán nem lebeszélhetők. Egy érzésvilágra építkeznek, és megtapasztalják azt a beszűkült látásmódot, ami az öngyilkossági gondolatot jellemzi. Ezt csak tetézi az a spirituális gondolat, hogy a továbbiakban azt sem akarja vállalni, hogy következő életében újabb feladatok elé állítsa magát, mert nem csak a földi életre, hanem a további lélek útra is alkalmatlannak minősíti saját magát. Persze ilyen nincs! De a boldogtalan lélek – még erőtlennek se mondható – próbálkozása ez. Szinte bosszantó, hogy miképpen képes a közben felcsillanó felismeréseit is pillanatok alatt megsemmisíteni, megszüntetni. Az erősen ható pozitív emlékeibe is csak pillanatokig képes belekapaszkodni (mint pl. a visszatérő első randevú Elenával, vagy a nászútjuk emléke), és sokkal nagyobb erővel hat rá önvádló rögeszméje. Ám valahol ilyenek vagyunk mindannyian, de ez a sarkított változat ismerteti fel velünk saját gyarlóságunkat is.

Én úgy szeretek olvasni, hogy kezemben van egy szövegkiemelő, és ha figyelemre méltó, visszaolvasandó gondolatokat találok benne, ami tanítás, akkor azt aláhúzom, kiemelem. Bevallom, hogy ez a könyv a közepétől elkezdett sárgállani… Részleteket kifotózva küldtem barátaimnak is, felhívva rá a figyelmet. Amit saját spirituális utam során is tanultam innen, onnan, azok más megfogalmazásban, sokszor világosabban, bölcsességként köszöntek vissza a lapokról. Olykor még az integrál pszichológiai szemlélet egyik-másik magját is megtaláltam benne, amiről nem tudom valaha is olvasott-e az író, de a lényegét megfogalmazta.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki hajlamos a depresszióra, voltak már öngyilkossági gondolatai, de érezze kötelességének, hogy az utolsó oldalig végig olvassa, és nem a könyvben végig húzódó rögeszmébe kapaszkodik bele, hanem megszenvedi a kivezető utat, és a főhőssel együtt megmássza a hegyet, ami a Fény felé vezet. És ajánlom azoknak is, akik mindig stabilnak érezték magukat, mindig boldognak és kiegyensúlyozottnak (van ilyen?), hogy megismerhessék a labilis alkatúak szenvedéseit, és meglássák azt is, hogy van kiút belőle itt a Földön is (terápiában), de a reinkarnáció folyamatában mindenképp. Ez a reinkarnálódás igazi értelme!

Az író magyar, él, még nem is öreg, valószínűleg nincs halálközeli élmény tapasztalata, a túlvilágról (amit következetesen Mennyországnak nevez, de benne bemutatja az igazi Poklot) talán nem is annyira megkeseredett, de hogy megélte már a maga harcait az egészen biztos, vagy jól ismeri másokéit… Ezért tudott ebből jó könyvet írni.

Súlyos, nehéz, mint a tudás maga

Nemrég írtam a Trívium Kiadó másik könyvéről (egyszerre jelent meg ez a kettő) Berti M. Bagdi: Angyalokkal szárnyalók c. regényéről is, ami a finom, női, rózsaszín habos, könnyed, boldog pozitivitást hozza. Az Odaát nem ez. Robert Lawson nagyon jó tollú író, de írásai súlyosak, szinte megülik a gyomrot és a lelket, de azért teszik, hogy megérezzük a megkönnyebbülést, a felszabadulást is.

Míg Berti M. Bagdi szinte már kész forgatókönyvként ír sok-sok párbeszéddel, addig Robert Lawson inkább narratív stílusban sok leírással. Mindkettejüknek terelgetni kell a képzeletünket, hogy az ő fantáziájukhoz leginkább közelítő képeket alkossuk mi is az elménkben, s hogy ez által megéljük a saját harcunkat, érzelmeinket, örömeinket, és megtaláljuk a Fényt. Ez a közös út a két könyvben, ami nem véletlen, hiszen ez a Trívium Kiadó filozófiájába simul.

Ezek után kíváncsi lettem Robert Lawson korábbi könyveire is, A lelkünk útjára, a Navina, a Karácsony angyalá-ra, az Anyá-ra. A rövidke bemutató szövegekből máris érzem az azonosságokat, de a megszenvedéshez el kell olvasni azokat.

Sz. Mikus Edit