Lux Elvira emlékére

Egy szép, sikeres, tökéletesre sikerült élet

Dr. Lux Elvirára emlékezem

Még csak 1981-et írtunk, amikor megismertem, ötvenegyéves volt és sikeres, ismert szexuálpszichológus. Akkor jelent meg a Szexuálpszichológia c. könyve, ami – annak ellenére, hogy szakmai könyvként, az Aesculap sorozatban, a Medicina Könyvkiadónál jelent meg – bestseller lett, nehéz szakmai nyelvezet ide vagy oda… Óriási hiányt pótolt a magyar kultúrában, és a közember számára egyáltalán nem volt fontos, hogy szakmailag vihart kavart vagy sem. (Egyébként vihart kavart, voltak, lettek ellenzői, de ez az olvasókat egy cseppet sem érdekelte.)

Hihetetlenül jó előadó volt! Én népművelőként dolgoztam, huszonévesen a GYES-ről visszajőve vágtam bele az akkor nagyon is forradalminak számító szexuális kultúra terjesztésbe, amit becsempésztem a közművelődésbe. Felkérésemre örömmel mondott “igen”-t, és nyílt, humoros előadást tartott többször is az általam szervezett sorozatokban, és az előadások után eljött baráti beszélgetésekre is a férjével, Gyula bácsival. Egy egész csapat – azóta felnőtté érett – akkori fiatalnak jelentett örök élményt a vele töltött pár barátságos óra. Gondolataival, beszélgetéseivel azt tudatta, hogy minden párkapcsolati és szexuális jellegű gondra van megoldás, csak el kell jutni oda, hogy valaki felkeresse vele a szakembert. Egy szexuális forradalom kezdő lépéseként pont erre a gondolatra volt szükség! Jó beszédkészsége, barátságossága és humora miatt ő lett a magyar szexológia első apostola, ráadásul nőként.

Járt ugyan pár évet orvosi egyetemre is (de osztályidegenként elbocsátották), és nem volt nőgyógyász – ahogy mostanában olvastam -, de az I.sz. Nőgyógyászati Klinikán dolgozott klinikai szakpszichológusként. Először nem a szexuális funkciózavarokkal foglalkozott, hanem a meddőséggel, és annak pszichés hátterével, és sok száz gyermek köszönhette életét és létezését annak, hogy anyukáját Lux Elvira kezelte nem orvosként, hanem pszichológusként! Ennek az emlékére, a tanítványai unszolására indult be a Lux Baba program, ahol pszichológusoknak adta tovább a módszereit, hogy a fiatal szakemberek is sokszorozzák az ő tudását.

Egyáltalán nem volt nagyképű, nem akarta ránk erőltetni a tudását, úgy kellett kicsalogatni belőle, hogy minél többet osszon meg velünk, és végül ezt meg is tette. Szervezett és spontán formákban, egyetemi kereteken belül (huszonöt évig oktatott az ELTÉ-n szexuálpszichológiát, én is ott végeztem nála), szaktanfolyamokon (ott is végeztem), a Magyar Szexológiai Társaság ülésein és egyéni baráti beszélgetésekben. No, itt már nem volt pardon! Szigorú volt, fegyelmet és felkészülést követelt, sokszor jól leteremtett minket és addig vezetgetett a kérdéseivel, míg rá nem találtunk az általa helyesnek tartott megoldásra. Ebben talán kevésbé volt rugalmas, az általa kipróbált és elméletével is alátámasztott megoldásokat preferálta, más szemlélet felé nem volt túl nyitott, szakmai vitái is ebből adódtak. Voltak elméletei, amikhez ragaszkodott, és ellentmondást nem tűrt. Tudomásul vettük és nem vitatkoztunk, hiszen annál sokkal jobban tiszteltük őt. Sokszor jöttünk el sírva egy-egy ilyen találkozóról, ülésről, mert pszichológus módszereit rajtunk is alkalmazta: nekünk kellett eljutni a felismerésig, ennek érdekében pattanásig feszítette a húrt… Ezekből tanultunk a legtöbbet.

Ő hozta létre az önálló Magyar Szexológiai Társaságot 1986-ban, aminek az elnöke is volt 80 éves koráig. Az első perctől tagja voltam a társaságnak, ami azért is megtisztelő volt, mert nem végeztem alap pszichológia szakot. Az én szervezői, népművelői munkámat nagyra tartotta és tisztelte, és egyenrangúvá emelt a pszichológusok közé, és én ennek igyekeztem mindig is megfelelni. A Szexuálpszichológia könyvbe azt írta be nekem ajánlásként: “Mikus Editnek, a szex társapostolának barátsággal”. Ez mindent elmond az érzéseiről. Ettől függetlenül engem is leszidott jó párszor, de ezt a tanítványai általában nem úszták meg… A társaságban elsősorban az ő egyetemi tanítványai, praktizáló szexológusok voltak, akik tisztelték, szerették, itták szavait, és az ülések baráti hangulatú továbbképzéseknek számítottak. A társaság etikai értékrendet is képviselt, vitás kérdésekben, feljelentések esetén kikérték a véleményünket. (Szakmai esetekben nem, csak etikaiban!) Az irányadó Elvira véleménye és hozzáállása volt. Idősödve dr. Pándy Mária tanítványát, klinikai szakpszichológust kérte fel a titkári, elsősorban adminisztratív teendők ellátására, majd as 80. születésnapja után átadta neki az elnöki tisztet. Sajnos nem sokáig tudta ellátni teendőit, mert megbetegedett, és 2012-ben, hatvanévesen meghalt. Viszont nevéhez kötődik a szexológiai tanácsadó képzés beindítása, ami évekig akreditált képzésként ment. Pándy Mária halála után én vettem át az elnöki staféta botot.

Szexuális funkciózavarok, pszichés meddőség és pszichoszomatika volt a fő területe. Egész életében küzdött az orvosokkal egyenlő ranggá emelésért, és eredményeivel sikerült előbbre jutni a pszichológia megbecsültetésében. Úgy vélte, hogy a gondolatokkal, hozzáállással komoly betegségeket is meg lehet gyógyítani, hitt az öngyógyító lelki folyamatokban. Önmagán is gyakorolta ezt, így kijött egy komolyabb infarktusból, egész életében nem sok egészségi gondja volt, és mindig azt mondogatta, hogy nem szeretné túlélni a férje, Gyula bácsi (Kohler Gyula) esetleges halálát. Féltettük is, amikor Gyula bácsi három éve meghalt… A pszichológia törvényei szerint utána ő maga is megbetegedett, és makacs ellenállást képviselt a terápiákkal szemben. Biztos vagyok benne, hogy halála is akkor és úgy következett be, ahogy ő azt magában eltervezte.

A szexológiával foglalkozó szakembereket – főleg a nőket – előszeretettel megszólták. Hamar könnyűvérűnek ítélték, ezért nagyon örültem annak, amikor Elvira több nyilatkozatában is kiemelte, hogy nem rendelkezik sok szexuális tapasztalattal, hiszen monogám házasságban élt az egyetlen férjével. Több, mint hatvan éven át! És ezért legalább annyira becsültem, mint szakmai tevékenységéért! Hiszen ilyen jelenség ma már nincs, a mi generációnknak szinte esélye sincs rá.

Egyetlen lánya van Kata, aki szinte ugyanakkor született, mint én, és talán ennek is köszönhettem a szimpátiáját. Nagyon magasszintű nevelést biztosított a lányának, a legjobb iskolákba járatta, és intelligenciára, valamint önállóságra nevelte. Neki magának nem lett volna türelme több gyermekhez, de nagyon örült annak, hogy a lánya három fiú unokával örvendeztette meg, és különösen örült annak, hogy az egyik pszichológus lett. Már nem élt hiába!

Nem számoltam össze, hány könyvet írt, mind itt van a polcomon, olvastam, tanulmányoztam az írásait, élveztem a humorát, legeslegjobbnak a Női szerepek c. könyvét tartottam. Még megélte, hogy a sikerre és keresettségre tekintettel szinte az összes könyvét elkezdték újra kiadni. Szerepelt a tévében, nyilatkozott a sajtónak, rádiónak, ugyan tartott tőle, hogy majd a nyugdíjazása után elfelejtik, de ez a félelme alaptalan volt. Az utolsó pillanatig foglalkoztatták, és a Lux Baba program jelentette halhatatlansági törekvése betetőzését. Beírta nevét az ÖRÖKKÉVALÓSÁG KÖNYVÉBE.

Hát nem teljes és tökéletes ez az élet? Nyugodt és kiegyensúlyozott magánélet, jó házasság, szép család, szakmai sikerek, ismertség és elismertség. Mindenért megküzdött, semmi sem hullott az ölébe, és mint említettem, bizonyára a halálát is előkészítette magának. Az otthonában halhatott meg úgy, hogy közben egyetlen lánya foghatta a kezét… Kell ennél szebb és tökéletesebb befejezés? Egy sikeres élet után egy méltó befejezés. Kerek, egész, tökéletes, mint egy gömb, a lélek létformája…

Én ebben hiszek, és a reinkarnációban. Ő nem egészen így gondolta, de az infarktusa közbeni halálközeli élménye után kissé elbizonytalanodott… Remélem, elvárásainak megfelelően alakult minden ebben a folyamatban, és találkozhat odaát Gyula bácsival, hogy az örök hűség tényleg ÖRÖKként megvalósuljon. Legutóbb azt mondta: nem félek a haláltól, az infarktus óta tudom, az nem is olyan rossz dolog. Megéltem a magamét. Remélem, az utolsó pillanatig így érezte.

Örök boldogságot kívánok neki!

Tisztelője és tanítványa:

Sz. Mikus Edit

Kecskemét, 2016. július 23.